Moncada (Spanyolország 1392)

A Moncada-i oltáriszentség-csoda

Szenteste volt.
A toronyóra éppen tizenegyet ütött. A harangszó is felcsendült, az éjféli misére hívás első jeleként. A lágy, ünnepi haragszó zsongását az éjszakai hideg szél végighordozta az utcákon, sőt kiszáguldott vele a rizsföldekre, a narancsültetvényekre is - egészen Valenciáig.

A gazdagok palotáiból, szegények viskóiból egymás után léptek ki a napfénytől elkényeztetett spanyolok, akik egyébként a világ minden kincséért sem hagyták volna el meleg fészküket. Az Istengyermek iránti szeretetből azonban habozás nélkül vágtak neki, fogvacogva, a sötétnek.

Maguk a kisgyerekek is keresztülvitték akaratukat: meleg gyapjúkendőbe bugyolálva tipegtek szüleik mellett, félig ugyan még álmosan, de mégis kimondhatatlanul boldogan.

A legelső padban már ott térdepelt édesanyjával egy ötéves parasztgyermek. Sóvárogva vágyakozott, hogy láthassa a Kis Jézust, Szűz Máriát, Szent Józsefet, az angyalokat, a jászolt, a pásztorokat, a számtalan csillogó gyertyafényt. Boldogan emelte tekintetét egyik pásztorról a másikra, örömmel szemlélte a Szűzanyát és Szent Józsefet a szegény istállóban, mely ott a baloldali mellékoltáron volt látható. Egyszer csak édesanyjához fordult és megkérdezte:
"A jászol üres, hol van a Kis Jézus?"
"Az éjféli szentmise után fogja a plébános úr idehozni; akkor majd láthatod, de addig maradj csendben!"

A sekrestyében a plébános miközben magára öltötte a szent ruhákat, segélykérőn nézett a falon függő feszületre. Neki, a lelkek pásztorának nem volt olyan igazi karácsonyi jó hangulata, mint kis báránykájának odakint a padban. Nemeslelkű, jól képzett pap volt, némelykor azonban túlzottan aggályos és félénk. A gonoszlélek - aki a papokat különösképpen gyűlöli, mert a lelkeket a mennyország felé irányítják - művelte vele ezt a lelkiismereti színjátékot csupán azért, hogy szent hivatásában megingassa. A kétely gyötörte állandóan, vajon érvényes-e felszentelése, mivel az az Egyháznak abban a gondterhes korszakában történt, amikor éppen egy ellenpápa ült Szent Péter székében.

Kimondhatatlanul szenvedett. Kérte a jóságos Istent, legyen kegyes hozzá és szabadítsa meg kételyeitől. Végül úgy döntött, püspökének feltárja lelke állapotát, s kérni fogja, amennyiben szükséges, ismételje meg a szentelést, csak hogy véget érjenek lelkiismereti aggodalmai.
Éjféli harangszóra bevonult a plébános az ünnepélyesen kivilágított templomba.
A szentmise megkezdődött, s ő alázatosan könyörgött:
"Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz!"

Az Anyaszentegyház nagyon jól tudja, hogy mi bűnös emberek mennyire rászorulunk Isten irgalmára, hogy a kérés háromszor ismétlődjék.
Majd intonálta (előénekelte) a betlehemi angyal vigaszkeltő szavait:
"Gloria in excelsis Deo - Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek!"

Közben azt kérte a plébános forró áhítattal az isteni Kisdedtől, adja vissza megfélemlített lelke nyugalmát és békéjét.

A gyermekek öntudatlan boldogsággal hallgatták az angyal énekét, hiszen senkiben sincs annyi jóakarat, mint a tisztaszívű kicsinyekben; ezért van az, hogy karácsony örömeinek ők a legfőbb részesei.

"Sanctus"-ra (Szent vagy! - Szent vagy! - Szent vagy! Mindenség Ura, Istene!) ezernyi angyal lengte körül láthatatlanul az oltárt.
Aggódó félelemtől remegve imádkozta a pap az átváltozás igéit és magasba emelte a Szentostyát, hogy mindenki imádja.

Mély csend ülte meg a szent helyet. Valamennyien térdre roskadtak, szemüket imádóan nyugtatták a Legméltóságosabb Oltáriszentségen.
Ekkor hirtelen felcsendült egy vidám gyermekhang: Nézd csak, édesanya, milyen gyönyörű a Kisded! Látod már, édesanyám, látod Őt?
A jámbor édesanya azonban nem látott egyebet, csak a Szentostyát, a titokzatos Égi Kenyeret. S mivel megijedt, hogy a kis Inez megzavarja a szent cselekményt, mindenképpen igyekezett őt csendre bírni. Az ötéves kislányka engedelmesen magába fojtotta leírhatatlan lelkendezését, szeme azonban boldogan tapadt arra a Kisdedre, akit minden kétséget kizáróan a plébános kezében látott mindaddig, míg felcsendült az áldozási csengő és a pap megáldozott. Ekkor eltűnt a Kis Jézus. Hasztalan kereste Őt a feketeszemű élénk gyermek az oltáron.

A kis Inez újból megkísérelte félénken, hogy elmondja édesanyjának, amit látott. A mama azonban csendre intette:
"Maradj nyugton! Majd a szentmise után a plébános úr helyezi Jézuskát a jászolba. Akkor láthatod!"

Valóban, a plébános ünnepélyesen a mellékoltárhoz vitte a Kis Jézus szobrát. Ott jászolba fektette, miközben a hívek buzgón énekelték az ott szokásos karácsonyi énekeket.
Mialatt kicsinyek és nagyok örömmel szemlélték a kis szobrot, Inez csalódottan fordult mamájához:
"Mama, ez nem az az élő Kis Jézus, Akit én az oltáron láttam!"
Édesanyja szótlanul csóválta fejét: milyen különös ötletei vannak a szent éjjelen kislányának! Máskor mindig olyan bájos volt a templomban, akár egy kis angyal. - Imádkozzál, gyermekem, és hallgass el már végre! - mondta.

Inez erre engedelmesen összekulcsolta kis kezeit, mert éppen kezdődött a második: a hajnali szentmise. Amikor ebben a szentmisében is elhangzottak az átváltozási igék, a kislány jobbjának mutatóujja újra a magasba lendült:
"Ott, ott, anya, nézd csak! Ott van a Kis Jézus a tisztelendő bácsi kezében! Ó, de csodaszép! Integet és rám mosolyog. Anya, hát nem látod?!!"

Valóban a kis Inez másodszor is részese volt a Kisded Jézus szemlélése élményének, mígnem a miséző áldozásakor eltűnt.
És a harmadik szentmisén is ugyanabban a kegyelemben részesült.
A hívek nagy része felfigyelt a gyerek viselkedésére és szavaira. A szentmisék után körülfogták és különféle kérdésekkel ostromolták. Örömmel ecsetelte, milyen volt a Kis Jézus, hogyan szemlélte a népet és hogyan áldott meg mindenkit.

E csodálatos esemény híre elterjedt nemcsak a faluban, hanem az egész környéken is. A plébános fülébe is eljutott, és magához kérette Inezt. Gyermeki egyszerűséggel felelt a feltett kérdésekre, nem hagyta magát keresztkérdésekkel megzavarni, sem gondolatmenetét összekuszálni. Nagy ártatlan szeméből, szerény válaszaiból a félreérthetetlen igazság sugárzott.

A plébános ebből az esetből meggyőződhetett róla: a jóságos Isten figyelmeztette őt a gyermek által szentelése érvényességére és arra, hogy birtokosa annak a lelki hatalomnak, mellyel a szentmisében a kenyeret Krisztus testévé, a bort Krisztus vérévé változtatja. Mindamellett azonban nem akart sem ostoba, sem túlzottan hiszékeny lenni. Nagy lelki aggálya közepette valamiféle ellenpróbán törte a fejét.

Néhány nap múltán, amikor a kislány szokásához híven újra a templomban volt, a pap három nagy ostyát vitt magával az oltárhoz.

Átváltozáskor azonban csak kettőt konszekrált, a harmadikat még a szentmise kezdetén oldalra tette. Szentáldozáskor az egyik Szentostyát vette magához, míg a másikat a közönséges ostya mellé tette.
Ekkor Inezt az oltár lépcsőjére állította, és a két ostyára mutatva megkérdezte:
"Most is látod a Kis Jézust?"
A kislány erre ujjacskájával azonnal rámutatott a konszekrált Szentostyára, és örömtől eltelten kiáltott fel:
"Ó, igen! Ebben a Szentostyában látom a Kis Jézust, de a másikban nincs benne! Ó, milyen gyönyörű! Ó, milyen csodálatos!"

Mostmár nem tudott, de nem is akart a pap kételkedni! Forró könnyek között teljes szívéből köszönte meg a Kis Jézusnak, hogy ilyen kézzelfogható csodával szabadította meg a gyötrelmes aggályoskodástól. Inez később egy szegény kolostorba lépett, ahol jámboran, szentül, szigorú bűnbánatban élt.

(Forrás: Moncadai Boldog Inez élete.)

Csoda Amszterdamban (Németalföld 1345)

A világraszóló amszterdami csoda

1945. március 13-án ünnepelték a németalföldi katolikusok 600. évfordulóját annak az oltáriszentségi csodának, melynek legszebb városuk fellendülését és jólétét tulajdonítják.

A XIV. században Amszterdam csupán jelentéktelen halászfalu volt. Csak négy utcája és néhány sikátora volt szerény halászkunyhókkal; egyetlen valamirevaló épületnek az apácakolostor számított.

1345. március 13-án ebben a földhözragadt helységben játszódott le az az eucharisztikus csoda, melynek híre messze túljutott az ország határain, s vonzotta a zarándokokat, akik munkát és jólétet vittek magukkal.

Azon a jelentőségteljes napon papjukat egy haldokló halászhoz hívták. Meggyóntatta és ellátta a szent Útravalóval. Alig távozott azonban a lelkész, a beteget olyan heves köhögési roham fogta el, hogy köpni kényszerült. Felesége a köpetet, s vele a még teljesen ép Szentostyát a tűzbe vetette. Csak másnap reggel jött rá, amikor a maradék parazsat összekotorta, hogy milyen meggondolatlanul tiszteletlen volt, a Szentostya ugyanis makulátlan fehérségben tündökölve, ragyogó sugárözöntől övezve, csodálatosan lebegett a zsarátnok felett. A tűz nem emésztette el a felséges Szentséget, még csak be sem kormozta.

Az asszony mély megrendültségében térdre borult, úgy imádta az Eucharisztiát. Majd nem törődve a lánggal, mely kezét nyaldosta, de nem égette meg, kiemelte a tűzhely tűzfészkéből, hódolatteljesen fehér gyolcskendőre helyezte, s a fehérneműs szekrénybe tette.

Sietve rohant a plébánoshoz, aki férjét ellátta, és mindent elmondott neki. Rövid megfontolás után az okos lelkiatya szigorú hallgatásra kötelezte, hogy elejét vegye a felesleges mendemondának és feltűnésnek, a Szentséget pedig a legnagyobb titokban visszavitte a templomba.

A következő nap azonban az asszony elrémült, mert a Szentostyát ismét a szekrényben találta. Most már a plébános sem kételkedett abban, hogy ezt a nyilvánvaló csodát nem szabad elhallgatnia, hanem Isten nagyobb dicsőségére és számos lélek hitbeli megigazulására köztudottá kell tennie. Ezért mind paptársainak, mind az egész egyházközségnek elbeszélte a történteket, mire a nép az egész környékről összesereglett. Ünnepi körmenetben, templomi zászlókkal, égő gyertyákkal kísérték a csodás Szentséget az amszterdami Szent Miklós templomba.

Az egyházi hatóság azonnal szigorú vizsgálatot rendelt el, mely hónapokon át tartott. Végül az utrechti püspök pásztorlevélben hirdette ki: ez a rendkívüli esemény tökéletes igazság. Az egyházfő engedélyt adott rá, hogy a csoda híre mindenfelé elterjedjen.

A jámbor amszterdami nép nyomban úgy döntött, hogy a szegény halász nyomorúságos hajlékát kápolnává alakítja át. A tűzhelyet is, melynek lángjai között a Szentostya órákon keresztül sértetlen maradt, a kápolnában hagyták.

Száz esztendővel később az isteni Jóság abban a kápolnában újabb csodát művelt, ezáltal is hitelesítve a korábbit. 1452. május 24-én olyan nagyerejű tűzvész keletkezett Amszterdamban, mely az akkori várost csaknem teljesen a föld színével tette egyenlővé.

Amikor a tűz már a kápolnát fenyegette, néhány bátor férfi elhatározta, hogy feltöri a szentségházat és megmenti a drága szentségtartóban őrzött csodás Szentostyát. De fáradozásuk meghiúsult. Feszítővasuk úgy tört darabokra, mint egy gyufaszál, ők meg a lángok elől menekülni kényszerültek. A fából épült kápolna és tabernákulum a dühöngő tűz martaléka lett.

És milyen leírhatatlan öröm töltötte el szívét a sokat szenvedett katolikus népnek, amikor a tűzvész után épségben találta a százéves csodás Oltáriszentséget az elhamvadt roncsok között! Még a monstrancia és a rajta levő selyemfátyol is teljesen sértetlen maradt. 1578-ig számos processzió és zarándoklat kereste fel e szent helyet, ez időtől azonban a kálvinizmus megtiltott minden nyilvános katolikus megnyilatkozást. De a németalföldi nép szívéből sohasem sikerült kitörölni a csodás Szentostya tiszteletét. Amikor az első hitüldözések véget értek, a Legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepélyes tisztelete újból kezdetét vette. Eleinte ugyan csak csendben, ám 1645-ben, a csoda 300. évfordulóján már teljes pompával. Sőt a város hitleri megszállása után, a második világháború idején is akadtak katolikusok, akik az évforduló napján éjnek idején, csendesen imádkozva, engesztelő lélekkel vonultak a "szent helyre".

Ma pedig a második világháború után újra boldogan ünnepel a katolikus Amszterdam: könyörög és hálát ad évről-évre a csodás Szentostya előtt!

A szentáldozás a lélek csodálatos tápláléka; erőt ad kísértésekben és veszélyekben, megment az örök élet számára. Sok szent életében megtörtént, hogy a gyakori szentáldozás csodálatos dolgokat művelt: voltak, akik éveken át testi táplálék nélkül éltek, szervezetük nem romlott le, erejük nem csökkent; így volt ez a svájci földművessel, Flüe Szent Miklóssal, Waldsee-i boldog Elisabeth Bona von Reute-val, majd a közelmúltban Konnersreuthi Neumann Terézzel és a kapucinus Pietrelcinai Pio atyával.

Csoda a Casciai Szent Rita városában 1330-ban

Csoda a Casciai Szent Rita városában

Az Oltáriszentséggel kapcsolatos csodákról szóló sorozatunkban most a Zöld Umbria egy szép kisvárosában, Casciaban teszünk rövid látogatást. A római eredetű városka 560 méter magasságban fekszik más híres umbriai városkák közelében, mint pl. Norcia – nursziai Benedek városa – Leonessa és Spoleto. Középkori épületeit, köztük pl. a gótikus Szent Ferenc templomot és az umbriai stílusú freskóiról híres Szent Ágoston templomot - valóságos gyöngyszemekként tartja számon az egyébként is oly gazdag itáliai építészet. Ebben a városban látta meg a napvilágot a kegyelmeket osztogató Szent Rita 1381-ben. Rita miután özvegyen maradt és nem sokkal később, szinte egyszerre meghaltak gyermekei is, a cascia i Ágoston-rendi apácák kolostorába lépett, ahol sok szenvedés érte, megkapta még a töviskoszorú stigmáit is. Épségben megmaradt testét a róla elnevezett tem plomban őrzik. XIII. Leó pápa 1900-ban avatta szentté. Tisztelete az egész világon elterjedt és szentélyét évente hívek milliói látogatják meg.

Szent Rita templomában őrzik egy eucharisztikus csoda ereklyéjét is, amely mai casciai sétánk valódi célpontja. A csoda maga Siena közelében történt 1330-ban. A történet pedig így szól. Egy S iena környéki kis faluban papot hívtak egy beteg földműveshez, hogy szolgáltassa ki neki a szentségeket. A pap erre egy átváltoztatott ostyát kissé gondtalanul breviáriuma lapjai közé tett, majd a hóna alá szorított könyvvel bekopogott a beteg ajtaján. Amikor a szentgyónás elvégzése után kinyitotta breviáriumát, hogy az Úr Testével megáldoztassa a beteget, nagy ijedtség vett erőt rajta, mert azt észlelte, hogy az ostyából vér s zivárgott ki, olyannyira, hogy az ostyát közrefogó két lapot a vér teljesen átitatta. Az ijedt és tettét megbánó pap mindjárt a sienai Ágoston-rendi kolostorba sietett, hogy elmondja a történteket Simone Fidati atyának. A casciai származású szentéletű Ágoston-rendi atya, a környék híres prédikátora volt. Miután értesült a történtekről és látta a csodás jelet magához vette a vérrel áztatott könyvlapokat. Az egyiket később Perugiába vitte, a másikat pedig rendje cascia templomában, a Szent Ágoston templomban helyezte el. A jeles ereklyét a hívek évszázadok óta nagy áhítattal szemlélik, a pápák pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy búcsúk engedélyezésével terjesszék tiszteletét. Ezek közül kiemelkedik a Porciunkula búcsú, amelyet 1401-ben IX. Bonifác pápa adományozott az ereklyének.

A csodára különös buzgósággal emlékeznek minden évben, Úrnapján, amikor körmenetben viszik körül a város utcáin a szentostya által vérrel átitatott könyvlapot. 1930-ban, a csoda 6. centenáriuma alkalmából egyházmegyei euch arisztikus kongresszust rendeztek Casciában, az ereklye ekkor értékes művészi tartót kapott, továbbá közzétették az összes idevonatkozó és fellelhető történeti dokumentumot.

Az ereklye előtt időző hívek számtalan alkalommal tanúsították, hogy könyvlapon látható vércseppekben egy szenvedő emberi arcot vélnek felfedezni, amit a fényképfelvételek is megerősítenek.

Érdemes röviden megemlékezünk az eucharisztikus csoda felismerőjéről és buzgó apostoláról, Simone Fidati atyáról is, akit az egyház boldogai között tisztelünk. Simone casciai nemes családban született 1285-ben és fiatalon belépett az Ágoston-rendi kolostorba. Pappá szentelése után életét főként a prédikálásnak szentelte. Firenzében, 1345-ben megalapította a még mai is létező Szent Katalin kolostor t. Lelki gyermekei között tartják számon Taddeo Gaddi festőt, Giotto tanítványát. Az olasz irodalom történetébe is beírta nevét a „Keresztény élet rendje” című 1330-ban Firezében írt művével. A hittankönyvet, amely az első felnőttek számára írt katekizmus, az olasz nyelv egyik első emlékeként tartják számon. Boldog Simone Fidati 1348-ban, pestisben halt meg. Földi maradványait mindvégig Casciaban őrizték. Életében a cascia i Szent Ágoston kolostorban élt, melynek templomában évszázadokon keresztül tisztelték az eucharisztikus csoda ereklyéjét. Ma az ereklye Szent Rita bazilikájában található."

Csoda az olaszországi Macerata városában 1356-ban

Eucharisztikus csoda az olaszországi Macerata városában

A közép-kelet itáliai Marche tartomány főváros ában, Maceratában féltve őrzik egy eucharisztikus csoda ereklyéjét, egy vérre l átitatott kendőt, amely a Mária Mennybevétele és Szent József templomban található. A csodás esemény 1356. április 25-én történt, a bencés nővérek Szent Katalin kápolnájában. A történet emlékeztet a bolsenai csodára, ugyanis ez az eset is egy kétkedő pap alakjához fűződik. A pap neve nem maradt fenn, a történek azonban igen és így szól: a papot már egy idő óta kételyek gyötörték afelől, hogy Jézus valóságosan jelen van-e az átváltoztatott ostyában.

Azon a reggelen a szentmise során az átváltoztatás pillanatában az ostyából vér szivárgott ki, amely részben a kehelybe, részben pedig ab ba a kendőbe hullt, amellyel a miséző pap a kelyhet és a kezét szokta megtörölni. A megszeppent pap a szentmise végeztével mindent elmondott püspökének, akit Nicoló da San Martino-nak hívtak. A püspök kétkedve hallgatta papja elbeszélését és azonnal vizsgálatot rendelt el. Az iratok elvesztek, de megmaradt a vérrel áztatott oltár kendő és egy kis pergamen darab, amelyet bevarrtak a z ereklye sarkába. Ez a pergament szakértői vizsgálatok szerint a 14. századból, tehát a csodás esemény korából származik. A sárgás színű vászonkendő téglalap alakú, hossza 129 centiméter, szélessége pedig 41 centiméter. A kendő sarkába varrt 8 szor 6 centis pergamenen latinul ez olvashat ó: itt hullott a Mi Urunk Jézus Krisztus Vére, az Úr 1356-os évében, április 25-én. A vászonkendőn látható vérfoltokat az azóta eltelt közel 7 évszázad miatt már nem lehet kémiai vizsgálatoknak alávetni. Az azonosítás egyedüli módszere az, hogy az összehaj tott kendőn található foltok fedik egymást, bár n em azonos nagyságúak.

Az ereklyét jelenleg a maceratai székesegyház mellékoltárán őrzik és Úrnapján kiteszik közszemlére. Egykor körmeneteket is tartottak vele. Az év folyamán a környék templomaiban is megte kinthető, nagyobb ünnepeik alkalmából. Maceratában alapították meg első jámbor testvérületet 1494-ben a Leszentebb Oltáriszentség tiszteletére."

Csoda a németországi Walldurnban, 1330-ban

Eucharisztikus csoda a németországi Walldurnban, 1330-ban

Walldurn a freiburgi egyházmegyében és a Breiusgau tartományban fekszik, a Fekete Erdő dél-nyugati részén. A német város legszebb templomát a XVII. század végén kezdték el építeni és 1728-ban fejezték be. Ebben a barokk stílusú templomban őrzik annak az eucharisztikus csodának az ereklyéjét, amely magában a városban történt 1330-ban. Sőt a templomot éppen azzal a szándékkal emelték, hogy méltó helyet biztosítsanak a csoda fennmaradt ereklyéjének. A walldurni Szent György templom plébánosa, Ottó Henrik atya a főszereplője ennek a történetnek.

Az atyával szentmise bemutatása közben véletlenül egy kis baleset történt. Az átváltoztatás után felborította a kelyhet és a konszekrált bor szétfolyt az oltárterítőn. A pap pironkodva megpróbálta felszárítani a folyadékot, de hamar feladta a küzdelmet, mert az átváltozatott bor kis erekben egyre csak folytatta útját a terítőn, majd a vércsíkok közepén megjelent a megfeszített Krisztus képmása. Henrik atya mélyen meghatódott, de ugyanakkor kissé meg is döbbent és semmiképpen nem akarta, hogy a hívek észrevegyék mi történt. Ezért tehát miután a szentmise véget ért, fogta az oltárterítőt és az oltár alá rejtette.

A történtek azonban nem hagyták nyugton. Szerette volna valakivel megosztani a titkot, de hallgatott, mivel nem volt tiszta a lelkiismerete, hiszen úgy érezte, hogy gondatlanságból borította fel a kelyhet. A hallgatás azonban nem bizonyult a legszerencsésebb megoldásnak. A lelkiismeret furdalás annyira megviselte, hogy ágynak esett, ám az orvosok képtelenek voltak kideríteni betegségét. Különféle gyógykezeléseket kapott, de a helyzet egyre csak romlott. Nem sokkal később állapota annyira válságosra fordult, hogy már életéért aggódtak. Nagy fizikai szenvedéseket és fájdalmakat élt át, ám a halál pillanata állandóan eltolódni látszott. Henrik atya mélyen meg volt győződve arról, hogy szenvedése nem más, mint méltó büntetés a nem szándékosan ugyan, de hanyagságból felborított kehelyre. Minden lelki és fizikai erejét összeszedve végül meggyónta tettét egy paptestvérének, ami után azonnal visszanyerte lelki nyugalmát és békében visszaadta lelkét Teremtőjének. A paptestvér, akinek felfedte titkát Henrik atya halála után személyesen meggyőződött a történet hitelességéről. Az oltár alatt ugyanis megtalálta a terítőt, amelyen valóban ott voltak a vércsíkok, a megfeszített Krisztus képmásával. Akkor összehívta a templomba a híveket, elmondta, hogy mi történt és megmutatta nekik a vérrel áztatott terítőt. Később értesítette a püspököt is, aki mindjárt vizsgálatokat rendelt el.

Mivel a történet hitelesnek bizonyult, az oltárterítőt kitették közszemlére. A lefolytatott vizsgálat eredményeit eljuttatták Rómába a Pápához és IV. Jenő teljes búcsút engedélyezett mindazon hívek számára, akik Úrnapján Walldurnba zarándokoltak. A csoda tiszteletére templomot építettek az 1700-as években. 1962-ben XXIII. János pápa bazilika címet adományozott a barokk stílusú szép templomnak, amelyben ma is látható az 1330-ban történt eucharisztikus csoda ereklyéje.