1884. október 13-án: XIII. Leó pápa látomása

Ezek közé tartoznak azok a beszámolók, melyek XIII. Leó pápa látomásáról szólnak, melyben épp e (XX.) század kezdete előtt nem sokkal részesült. A történetet a pápa több bizalmas embere, elsősorban a hozzá közelálló bíborosok hagyták ránk. Míg a beszámolók egyes részletei eltérnek, a lényeg egyértelmű és minden beszámolóban azonos. Egyszer, amikor a Vatikánban éppen valamely liturgikus esemény befejezésénél tartott a XIX. század végén, XIII. Leó pápa hirtelen egy pontra szögezve tekintetét, megmerevedett. Később közeli munkatársainak elmesélte élményét. Az Úr megengedte neki, hogy fültanúja legyen a Sátán és az Úr között zajló beszélgetésnek. A párbeszéd Jób könyvének arra a részletére emlékeztetett, amelyben a Sátán és az Úr Jób megkísértéséről tárgyal. A Sátán kijelentette, hogy ha elegendő hatalma lenne, és elegendő idő állna rendelkezésére, képes lenne elpusztítani az Egyházat. Isten megengedte a Sátánnak, hogy a huszadik század nagyobbik részével rendelkezzen, vagyis ezt az időszakot kapta a Sátán arra, hogy különleges próbatételnek és kísértésnek vesse alá az Egyházat. Azt követően viszont hatalma ismét korlátozva lesz. Ennek a látomásnak köszönhető aztán, hogy XIII. Leó pápa elrendelte egy Szent Mihály arkangyalhoz intézett különleges könyörgés elmondását minden egyes csendes szentmise végén, az egész világon. Ez a gyakorlat a II. Vatikáni Zsinatig fennállt, és a liturgikus reform törölte el.

Dr. Török József így számolt be erről az eseményről
Hatalmas munkásságának egyik ösztönzője lehetett az a magánkinyilatkoztatás, amiről ő maga igyekezett hallgatni, és élete során környezete sem beszélt. Az egyházi tanítás szerint a magánkinyilatkoztatás, még ha egy pápa kapja, akkor sem ad hozzá semmi újat a hitletéteményhez; következésképpen el is lehet utasítani. A tisztelet, és az elmúlt évszázad, s különösen a két világháború sok-sok keserű tapasztalata mégis azt sugallja, hogy érdemes megismerni XIII. Leó rendkívüli élményét.

A Vatikán egyik kápolnájában 1884. október 13-án a pápa szentmisét mondott, majd a mise végén már éppen távozni készült, amikor hirtelen megállt az oltár lépcsője előtt. Nagyjából tíz percig úgy állt ott, mintha önkívületbe esett volna, arca hamuszürkévé változott. Miután fölocsúdott a sajátos állapotából, a jelenlévőkhöz nem szólt semmit, hanem rögtön dolgozószobájába sietett. Ott íróasztalhoz ülve megfogalmazta azt a híres, Szent Mihály arkangyalhoz intézett imádságot, amelyet a liturgikus reformig [II. Vatikáni Zsinat] minden csendes mise végén, minden pap térden állva elimádkozott.

A három Üdvözlégy és a Salve Regina (Mennyországnak királynéja) elimádkozását a következő két könyörgés követi:
– Könyörögjünk! Úristen, erőnk és oltalmunk, hozzád kiáltó népedre kegyesen tekints le, és a dicsőséges és Szeplőtelen Szűzanya, Mária, az ő jegyese Szent József, Szent Péter és Pál apostolok és minden szentek közbenjárására könyörgéseinket, melyeket a bűnösök megtéréséért, az Anyaszentegyház szabadságáért és fölmagasztalásáért hozzád intézünk, kegyesen és irgalmasan hallgasd meg. Ugyanazon a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.
– Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket harcainkban; a Sátán gonoszsága és incselkedése ellen légy oltalmunk. Parancsoljon neki az Isten, esedezve kérjük, és te, égi seregek Fejedelme, a Sátánt és más gonosz szellemeket, kik a lelkek veszedelmére törnek e világon, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozatra. Ámen.
És végül: Jézus Szíve! Irgalmazz nekünk! (háromszor)

Amikor a pápát bizalmasai a történtekről kérdezték, csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy két hang – egyik jóságos, másik gonoszsággal telített – között szóváltást hallott, amelyet a sátánian gonosz hang így kezdett: „Képes vagyok Egyházadat elpusztítani!”

(forrás: Ralph Martin: Mit mond a Lélek. 30.)