A fehér pont
Hogy az Isteni Üdvözítő egy-egy úrnapi körmenetben mennyi kegyelmet áraszt az Őt félőkre, az csak az örökkévalóságban tudódik majd ki, amikor minden titokra fény derül.
De azért már idelent is indíttatva érzi magát olykor egyik-másik hálás lélek arra, hogy nyilvánosan mondjon köszönetet Isten csodás irgalmasságáért.
A múlt században történt. Egy húszéves diák alighogy befejezte gimnáziumi tanulmányait, hazatért Hannover melletti szülővároskájába. Nyári vakációja egyik napján, éppen az úrnapi körmenet idején, azon mesterkedett, hogy kikerülje az ünnepi Processziót, ugyanis protestáns vallású volt. Ámde az Úrnak úgy tetszett, hogy pontosan abban az órában illesse őt kegyelmével és hívja, amikor menekülni akart előle. Ő maga így írja le ezt a megrázó úrnapi élményét:
" Pompás reggel volt. Városunk ünnepi díszbe öltözött, mert a katolikusok körmenetre készülődtek. Pár perccel előbb búcsúztam el barátaimtól s már a vendéglő lépcsőjén álltam, amikor távolabb sok ember tűnt fel. A lépcsőkorlátnak támaszkodva kíváncsian néztem az egyre növekvő tömeget. A tompa moraj jól hallatszott már, sőt mindinkább közeledett, én meg idejében be akartam térni a vendéglőbe, mert feltettem magamban, nem fogom üdvözölni a ceremóniát.
Időközben azonban, anélkül, hogy észrevettem volna, a körmenet eleje már odaért. Kalapomat meg se billentettem, szilárd eltökéltségemhez tartottam magam, s boldog voltam, mert protestáns mivoltomat hősiesen bizonyíthattam. Tekintetem szemrebbenés nélkül a baldachinra meredt, amely alatt, azt már korábbi ismereteimből tudtam a Legfőbb Jó haladt. Egyszer csak megláttam a pap kezében a monstranciát és abban feltűnt egy fehér pont. Már csaknem a közelembe ért. Én azonban ragaszkodtam elhatározásomhoz: semmi pénzért nem hajtottam volna térdet; elvégre protestáns voltam!
Ekkor a körmenet megállt. A baldachin szemben velem, közvetlen közelemben. Szemem kíváncsian tapadt a fehér pontra, amit a katolikusok Szentostyának neveznek. Úgy tűnt nekem, mintha ez a fehér pont fokozatosan növekednék. Most meg fénykoszorúval csillogva tűnt fel, s ez mélyen megrendített. Valami kimondhatatlan érzés kerített hatalmába. Akaratom ellenére lekaptam kalapom és leroskadtam mindkét térdemre. Megtértem. Könnyben ázott szemmel és arccal fordultam Feléje, és imádtam Őt, Aki ellen protestálni akartam!
A felemelő ünnepség, a hívők jámbor áhítata, a magasztos komolyság melynek fénypontja a körmenet és annak lényege: a Legméltóságosabb volt, Isten kegyelmét sugározta, és teljesen hatalmába kerített. Térden állva maradtam, míg a processzió elhaladt, majd én is csatlakoztam s követtem egészen a templomig. Első tennivalóm volt felkeresni egy katolikus papot és kiöntöttem előtte lelkemet."
Eddig a fiatalember beszámolója.
És aztán? Lett-e foganatja az eucharisztikus élménynek? Igen. Megtanulta a katolikus alapigazságokat és belépett a katolikus Anyaszentegyházba. Aztán teológus, majd szerzetespap lett, hogy mint misszionárius az édes Jézus szentségi jelenlétére és ismeretére minél több lelket elvezessen s ezáltal a mennyországba segítsen. Miután éveken át Németországban buzgólkodott, az egyházellenes kultúrharc idején a távoli Kínába száműzték. Tíz évig munkálkodott ott a pogányok megtérítésén. Ázsiából hazatérve, szűkebb hazájától még mindig elszakítva, különböző német vidékeken működött.
Végezetül ez az áldozatos lelkű apostol és konvertita elérkezett az örök hazába, hogy ott boldog örömben szemlélhesse Őt, Akit egykoron azon az úrnapi körmeneten Fehér Pont-ként mindörökre szívébe zárt.
("Der Pelikan", 1893, Feldkirch.)
Hogy az Isteni Üdvözítő egy-egy úrnapi körmenetben mennyi kegyelmet áraszt az Őt félőkre, az csak az örökkévalóságban tudódik majd ki, amikor minden titokra fény derül.
De azért már idelent is indíttatva érzi magát olykor egyik-másik hálás lélek arra, hogy nyilvánosan mondjon köszönetet Isten csodás irgalmasságáért.
A múlt században történt. Egy húszéves diák alighogy befejezte gimnáziumi tanulmányait, hazatért Hannover melletti szülővároskájába. Nyári vakációja egyik napján, éppen az úrnapi körmenet idején, azon mesterkedett, hogy kikerülje az ünnepi Processziót, ugyanis protestáns vallású volt. Ámde az Úrnak úgy tetszett, hogy pontosan abban az órában illesse őt kegyelmével és hívja, amikor menekülni akart előle. Ő maga így írja le ezt a megrázó úrnapi élményét:
" Pompás reggel volt. Városunk ünnepi díszbe öltözött, mert a katolikusok körmenetre készülődtek. Pár perccel előbb búcsúztam el barátaimtól s már a vendéglő lépcsőjén álltam, amikor távolabb sok ember tűnt fel. A lépcsőkorlátnak támaszkodva kíváncsian néztem az egyre növekvő tömeget. A tompa moraj jól hallatszott már, sőt mindinkább közeledett, én meg idejében be akartam térni a vendéglőbe, mert feltettem magamban, nem fogom üdvözölni a ceremóniát.
Időközben azonban, anélkül, hogy észrevettem volna, a körmenet eleje már odaért. Kalapomat meg se billentettem, szilárd eltökéltségemhez tartottam magam, s boldog voltam, mert protestáns mivoltomat hősiesen bizonyíthattam. Tekintetem szemrebbenés nélkül a baldachinra meredt, amely alatt, azt már korábbi ismereteimből tudtam a Legfőbb Jó haladt. Egyszer csak megláttam a pap kezében a monstranciát és abban feltűnt egy fehér pont. Már csaknem a közelembe ért. Én azonban ragaszkodtam elhatározásomhoz: semmi pénzért nem hajtottam volna térdet; elvégre protestáns voltam!
Ekkor a körmenet megállt. A baldachin szemben velem, közvetlen közelemben. Szemem kíváncsian tapadt a fehér pontra, amit a katolikusok Szentostyának neveznek. Úgy tűnt nekem, mintha ez a fehér pont fokozatosan növekednék. Most meg fénykoszorúval csillogva tűnt fel, s ez mélyen megrendített. Valami kimondhatatlan érzés kerített hatalmába. Akaratom ellenére lekaptam kalapom és leroskadtam mindkét térdemre. Megtértem. Könnyben ázott szemmel és arccal fordultam Feléje, és imádtam Őt, Aki ellen protestálni akartam!
A felemelő ünnepség, a hívők jámbor áhítata, a magasztos komolyság melynek fénypontja a körmenet és annak lényege: a Legméltóságosabb volt, Isten kegyelmét sugározta, és teljesen hatalmába kerített. Térden állva maradtam, míg a processzió elhaladt, majd én is csatlakoztam s követtem egészen a templomig. Első tennivalóm volt felkeresni egy katolikus papot és kiöntöttem előtte lelkemet."
Eddig a fiatalember beszámolója.
És aztán? Lett-e foganatja az eucharisztikus élménynek? Igen. Megtanulta a katolikus alapigazságokat és belépett a katolikus Anyaszentegyházba. Aztán teológus, majd szerzetespap lett, hogy mint misszionárius az édes Jézus szentségi jelenlétére és ismeretére minél több lelket elvezessen s ezáltal a mennyországba segítsen. Miután éveken át Németországban buzgólkodott, az egyházellenes kultúrharc idején a távoli Kínába száműzték. Tíz évig munkálkodott ott a pogányok megtérítésén. Ázsiából hazatérve, szűkebb hazájától még mindig elszakítva, különböző német vidékeken működött.
Végezetül ez az áldozatos lelkű apostol és konvertita elérkezett az örök hazába, hogy ott boldog örömben szemlélhesse Őt, Akit egykoron azon az úrnapi körmeneten Fehér Pont-ként mindörökre szívébe zárt.
("Der Pelikan", 1893, Feldkirch.)