A világraszóló amszterdami csoda
1945. március 13-án ünnepelték a németalföldi katolikusok 600. évfordulóját annak az oltáriszentségi csodának, melynek legszebb városuk fellendülését és jólétét tulajdonítják.
A XIV. században Amszterdam csupán jelentéktelen halászfalu volt. Csak négy utcája és néhány sikátora volt szerény halászkunyhókkal; egyetlen valamirevaló épületnek az apácakolostor számított.
1345. március 13-án ebben a földhözragadt helységben játszódott le az az eucharisztikus csoda, melynek híre messze túljutott az ország határain, s vonzotta a zarándokokat, akik munkát és jólétet vittek magukkal.
Azon a jelentőségteljes napon papjukat egy haldokló halászhoz hívták. Meggyóntatta és ellátta a szent Útravalóval. Alig távozott azonban a lelkész, a beteget olyan heves köhögési roham fogta el, hogy köpni kényszerült. Felesége a köpetet, s vele a még teljesen ép Szentostyát a tűzbe vetette. Csak másnap reggel jött rá, amikor a maradék parazsat összekotorta, hogy milyen meggondolatlanul tiszteletlen volt, a Szentostya ugyanis makulátlan fehérségben tündökölve, ragyogó sugárözöntől övezve, csodálatosan lebegett a zsarátnok felett. A tűz nem emésztette el a felséges Szentséget, még csak be sem kormozta.
Az asszony mély megrendültségében térdre borult, úgy imádta az Eucharisztiát. Majd nem törődve a lánggal, mely kezét nyaldosta, de nem égette meg, kiemelte a tűzhely tűzfészkéből, hódolatteljesen fehér gyolcskendőre helyezte, s a fehérneműs szekrénybe tette.
Sietve rohant a plébánoshoz, aki férjét ellátta, és mindent elmondott neki. Rövid megfontolás után az okos lelkiatya szigorú hallgatásra kötelezte, hogy elejét vegye a felesleges mendemondának és feltűnésnek, a Szentséget pedig a legnagyobb titokban visszavitte a templomba.
A következő nap azonban az asszony elrémült, mert a Szentostyát ismét a szekrényben találta. Most már a plébános sem kételkedett abban, hogy ezt a nyilvánvaló csodát nem szabad elhallgatnia, hanem Isten nagyobb dicsőségére és számos lélek hitbeli megigazulására köztudottá kell tennie. Ezért mind paptársainak, mind az egész egyházközségnek elbeszélte a történteket, mire a nép az egész környékről összesereglett. Ünnepi körmenetben, templomi zászlókkal, égő gyertyákkal kísérték a csodás Szentséget az amszterdami Szent Miklós templomba.
Az egyházi hatóság azonnal szigorú vizsgálatot rendelt el, mely hónapokon át tartott. Végül az utrechti püspök pásztorlevélben hirdette ki: ez a rendkívüli esemény tökéletes igazság. Az egyházfő engedélyt adott rá, hogy a csoda híre mindenfelé elterjedjen.
A jámbor amszterdami nép nyomban úgy döntött, hogy a szegény halász nyomorúságos hajlékát kápolnává alakítja át. A tűzhelyet is, melynek lángjai között a Szentostya órákon keresztül sértetlen maradt, a kápolnában hagyták.
Száz esztendővel később az isteni Jóság abban a kápolnában újabb csodát művelt, ezáltal is hitelesítve a korábbit. 1452. május 24-én olyan nagyerejű tűzvész keletkezett Amszterdamban, mely az akkori várost csaknem teljesen a föld színével tette egyenlővé.
Amikor a tűz már a kápolnát fenyegette, néhány bátor férfi elhatározta, hogy feltöri a szentségházat és megmenti a drága szentségtartóban őrzött csodás Szentostyát. De fáradozásuk meghiúsult. Feszítővasuk úgy tört darabokra, mint egy gyufaszál, ők meg a lángok elől menekülni kényszerültek. A fából épült kápolna és tabernákulum a dühöngő tűz martaléka lett.
És milyen leírhatatlan öröm töltötte el szívét a sokat szenvedett katolikus népnek, amikor a tűzvész után épségben találta a százéves csodás Oltáriszentséget az elhamvadt roncsok között! Még a monstrancia és a rajta levő selyemfátyol is teljesen sértetlen maradt. 1578-ig számos processzió és zarándoklat kereste fel e szent helyet, ez időtől azonban a kálvinizmus megtiltott minden nyilvános katolikus megnyilatkozást. De a németalföldi nép szívéből sohasem sikerült kitörölni a csodás Szentostya tiszteletét. Amikor az első hitüldözések véget értek, a Legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepélyes tisztelete újból kezdetét vette. Eleinte ugyan csak csendben, ám 1645-ben, a csoda 300. évfordulóján már teljes pompával. Sőt a város hitleri megszállása után, a második világháború idején is akadtak katolikusok, akik az évforduló napján éjnek idején, csendesen imádkozva, engesztelő lélekkel vonultak a "szent helyre".
Ma pedig a második világháború után újra boldogan ünnepel a katolikus Amszterdam: könyörög és hálát ad évről-évre a csodás Szentostya előtt!
A szentáldozás a lélek csodálatos tápláléka; erőt ad kísértésekben és veszélyekben, megment az örök élet számára. Sok szent életében megtörtént, hogy a gyakori szentáldozás csodálatos dolgokat művelt: voltak, akik éveken át testi táplálék nélkül éltek, szervezetük nem romlott le, erejük nem csökkent; így volt ez a svájci földművessel, Flüe Szent Miklóssal, Waldsee-i boldog Elisabeth Bona von Reute-val, majd a közelmúltban Konnersreuthi Neumann Terézzel és a kapucinus Pietrelcinai Pio atyával.
1945. március 13-án ünnepelték a németalföldi katolikusok 600. évfordulóját annak az oltáriszentségi csodának, melynek legszebb városuk fellendülését és jólétét tulajdonítják.
A XIV. században Amszterdam csupán jelentéktelen halászfalu volt. Csak négy utcája és néhány sikátora volt szerény halászkunyhókkal; egyetlen valamirevaló épületnek az apácakolostor számított.
1345. március 13-án ebben a földhözragadt helységben játszódott le az az eucharisztikus csoda, melynek híre messze túljutott az ország határain, s vonzotta a zarándokokat, akik munkát és jólétet vittek magukkal.
Azon a jelentőségteljes napon papjukat egy haldokló halászhoz hívták. Meggyóntatta és ellátta a szent Útravalóval. Alig távozott azonban a lelkész, a beteget olyan heves köhögési roham fogta el, hogy köpni kényszerült. Felesége a köpetet, s vele a még teljesen ép Szentostyát a tűzbe vetette. Csak másnap reggel jött rá, amikor a maradék parazsat összekotorta, hogy milyen meggondolatlanul tiszteletlen volt, a Szentostya ugyanis makulátlan fehérségben tündökölve, ragyogó sugárözöntől övezve, csodálatosan lebegett a zsarátnok felett. A tűz nem emésztette el a felséges Szentséget, még csak be sem kormozta.
Az asszony mély megrendültségében térdre borult, úgy imádta az Eucharisztiát. Majd nem törődve a lánggal, mely kezét nyaldosta, de nem égette meg, kiemelte a tűzhely tűzfészkéből, hódolatteljesen fehér gyolcskendőre helyezte, s a fehérneműs szekrénybe tette.
Sietve rohant a plébánoshoz, aki férjét ellátta, és mindent elmondott neki. Rövid megfontolás után az okos lelkiatya szigorú hallgatásra kötelezte, hogy elejét vegye a felesleges mendemondának és feltűnésnek, a Szentséget pedig a legnagyobb titokban visszavitte a templomba.
A következő nap azonban az asszony elrémült, mert a Szentostyát ismét a szekrényben találta. Most már a plébános sem kételkedett abban, hogy ezt a nyilvánvaló csodát nem szabad elhallgatnia, hanem Isten nagyobb dicsőségére és számos lélek hitbeli megigazulására köztudottá kell tennie. Ezért mind paptársainak, mind az egész egyházközségnek elbeszélte a történteket, mire a nép az egész környékről összesereglett. Ünnepi körmenetben, templomi zászlókkal, égő gyertyákkal kísérték a csodás Szentséget az amszterdami Szent Miklós templomba.
Az egyházi hatóság azonnal szigorú vizsgálatot rendelt el, mely hónapokon át tartott. Végül az utrechti püspök pásztorlevélben hirdette ki: ez a rendkívüli esemény tökéletes igazság. Az egyházfő engedélyt adott rá, hogy a csoda híre mindenfelé elterjedjen.
A jámbor amszterdami nép nyomban úgy döntött, hogy a szegény halász nyomorúságos hajlékát kápolnává alakítja át. A tűzhelyet is, melynek lángjai között a Szentostya órákon keresztül sértetlen maradt, a kápolnában hagyták.
Száz esztendővel később az isteni Jóság abban a kápolnában újabb csodát művelt, ezáltal is hitelesítve a korábbit. 1452. május 24-én olyan nagyerejű tűzvész keletkezett Amszterdamban, mely az akkori várost csaknem teljesen a föld színével tette egyenlővé.
Amikor a tűz már a kápolnát fenyegette, néhány bátor férfi elhatározta, hogy feltöri a szentségházat és megmenti a drága szentségtartóban őrzött csodás Szentostyát. De fáradozásuk meghiúsult. Feszítővasuk úgy tört darabokra, mint egy gyufaszál, ők meg a lángok elől menekülni kényszerültek. A fából épült kápolna és tabernákulum a dühöngő tűz martaléka lett.
És milyen leírhatatlan öröm töltötte el szívét a sokat szenvedett katolikus népnek, amikor a tűzvész után épségben találta a százéves csodás Oltáriszentséget az elhamvadt roncsok között! Még a monstrancia és a rajta levő selyemfátyol is teljesen sértetlen maradt. 1578-ig számos processzió és zarándoklat kereste fel e szent helyet, ez időtől azonban a kálvinizmus megtiltott minden nyilvános katolikus megnyilatkozást. De a németalföldi nép szívéből sohasem sikerült kitörölni a csodás Szentostya tiszteletét. Amikor az első hitüldözések véget értek, a Legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepélyes tisztelete újból kezdetét vette. Eleinte ugyan csak csendben, ám 1645-ben, a csoda 300. évfordulóján már teljes pompával. Sőt a város hitleri megszállása után, a második világháború idején is akadtak katolikusok, akik az évforduló napján éjnek idején, csendesen imádkozva, engesztelő lélekkel vonultak a "szent helyre".
Ma pedig a második világháború után újra boldogan ünnepel a katolikus Amszterdam: könyörög és hálát ad évről-évre a csodás Szentostya előtt!
A szentáldozás a lélek csodálatos tápláléka; erőt ad kísértésekben és veszélyekben, megment az örök élet számára. Sok szent életében megtörtént, hogy a gyakori szentáldozás csodálatos dolgokat művelt: voltak, akik éveken át testi táplálék nélkül éltek, szervezetük nem romlott le, erejük nem csökkent; így volt ez a svájci földművessel, Flüe Szent Miklóssal, Waldsee-i boldog Elisabeth Bona von Reute-val, majd a közelmúltban Konnersreuthi Neumann Terézzel és a kapucinus Pietrelcinai Pio atyával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése