Vienney Szent János (Franciaország XIX. sz)

Vianney Szent János szentmiséjén történt

A lyoni egyetem két hitetlen professzora tudomást szerzett Vianney Szent János, Ars plébánosa működéséről. Elhatározták, a helyszínen szereznek tapasztalatokat, s így első kézből cáfolhatják az elterjedt híreket.

Éppen akkor léptek a templomba, amikor Szent János misézett. Gúnyosan lesték a pap minden mozdulatát.

Miután az átváltozáskor a jelenlevők valamennyien ájtatosan letérdeltek, odaszólt az egyik hitetlen a másiknak:
"Hogy lehet az, hogy értelmes emberek egy darabka kenyér előtt úgy térdepelnek, mint Isten előtt?"

Amikor pedig a Szent Arsi Plébános áldoztatás előtt a Szentostyát felmutatta és a liturgikus szavakat imádkozta - "Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit!" - kiröppent a Szentostya az ujjai közül, odalebegett az áldoztató rácshoz, és az első helyen térdeplőnek nyelvén helyezkedett el.

Az egyik hitetlen szemtanú e csodától annyira megrendült, hogy szentmise után azonnal a sekrestyébe ment és a Szent Plébános előtt ünnepélyesen megtagadta hitetlenségét, megtért, sőt később pap lett, dominikánus páter.

Ő beszélte el Isten iránti hálából ezt a csodát, amelynek megtérését és papi mivoltát köszönhette.

A fehér pont (Németország - XIX. sz.)

A fehér pont

Hogy az Isteni Üdvözítő egy-egy úrnapi körmenetben mennyi kegyelmet áraszt az Őt félőkre, az csak az örökkévalóságban tudódik majd ki, amikor minden titokra fény derül.

De azért már idelent is indíttatva érzi magát olykor egyik-másik hálás lélek arra, hogy nyilvánosan mondjon köszönetet Isten csodás irgalmasságáért.

A múlt században történt. Egy húszéves diák alighogy befejezte gimnáziumi tanulmányait, hazatért Hannover melletti szülővároskájába. Nyári vakációja egyik napján, éppen az úrnapi körmenet idején, azon mesterkedett, hogy kikerülje az ünnepi Processziót, ugyanis protestáns vallású volt. Ámde az Úrnak úgy tetszett, hogy pontosan abban az órában illesse őt kegyelmével és hívja, amikor menekülni akart előle. Ő maga így írja le ezt a megrázó úrnapi élményét:

" … Pompás reggel volt. Városunk ünnepi díszbe öltözött, mert a katolikusok körmenetre készülődtek. Pár perccel előbb búcsúztam el barátaimtól s már a vendéglő lépcsőjén álltam, amikor távolabb sok ember tűnt fel. A lépcsőkorlátnak támaszkodva kíváncsian néztem az egyre növekvő tömeget. A tompa moraj jól hallatszott már, sőt mindinkább közeledett, én meg idejében be akartam térni a vendéglőbe, mert feltettem magamban, nem fogom üdvözölni a ceremóniát.

Időközben azonban, anélkül, hogy észrevettem volna, a körmenet eleje már odaért. Kalapomat meg se billentettem, szilárd eltökéltségemhez tartottam magam, s boldog voltam, mert protestáns mivoltomat hősiesen bizonyíthattam. Tekintetem szemrebbenés nélkül a baldachinra meredt, amely alatt, azt már korábbi ismereteimből tudtam a Legfőbb Jó haladt. Egyszer csak megláttam a pap kezében a monstranciát és abban feltűnt egy fehér pont. Már csaknem a közelembe ért. Én azonban ragaszkodtam elhatározásomhoz: semmi pénzért nem hajtottam volna térdet; elvégre protestáns voltam!

Ekkor a körmenet megállt. A baldachin szemben velem, közvetlen közelemben. Szemem kíváncsian tapadt a fehér pontra, amit a katolikusok Szentostyának neveznek. Úgy tűnt nekem, mintha ez a fehér pont fokozatosan növekednék. Most meg fénykoszorúval csillogva tűnt fel, s ez mélyen megrendített. Valami kimondhatatlan érzés kerített hatalmába. Akaratom ellenére lekaptam kalapom és leroskadtam mindkét térdemre. Megtértem. Könnyben ázott szemmel és arccal fordultam Feléje, és imádtam Őt, Aki ellen protestálni akartam!

A felemelő ünnepség, a hívők jámbor áhítata, a magasztos komolyság melynek fénypontja a körmenet és annak lényege: a Legméltóságosabb volt, Isten kegyelmét sugározta, és teljesen hatalmába kerített. Térden állva maradtam, míg a processzió elhaladt, majd én is csatlakoztam s követtem egészen a templomig. Első tennivalóm volt felkeresni egy katolikus papot és kiöntöttem előtte lelkemet."

Eddig a fiatalember beszámolója.

És aztán? Lett-e foganatja az eucharisztikus élménynek? Igen. Megtanulta a katolikus alapigazságokat és belépett a katolikus Anyaszentegyházba. Aztán teológus, majd szerzetespap lett, hogy mint misszionárius az édes Jézus szentségi jelenlétére és ismeretére minél több lelket elvezessen s ezáltal a mennyországba segítsen. Miután éveken át Németországban buzgólkodott, az egyházellenes kultúrharc idején a távoli Kínába száműzték. Tíz évig munkálkodott ott a pogányok megtérítésén. Ázsiából hazatérve, szűkebb hazájától még mindig elszakítva, különböző német vidékeken működött.

Végezetül ez az áldozatos lelkű apostol és konvertita elérkezett az örök hazába, hogy ott boldog örömben szemlélhesse Őt, Akit egykoron azon az úrnapi körmeneten Fehér Pont-ként mindörökre szívébe zárt.

("Der Pelikan", 1893, Feldkirch.)

A szentgyörgyhegyi erdőtűz (Tirol - 1819)

A Szentostya és a szentgyörgyhegyi erdőtűz

A tiroli Schvaz melletti szentgyörgyhegyi szentbenedekrendi kolostor a századok folyamán négyszer vált a tűz martalékává.

1819. április 5-én hasonló veszély fenyegette. Délben a kolostor közelségében fellobbantak a lángok, s a környező erdőt azonnal elárasztották. Nyolc nappal később, délután 5 órakor, a talaj mentén szunnyadó zsarátnokot a feltámadt heves szél újra felszította s valóságos tűzeső lepte el a templomot és kolostort.

Joggal lehetett arra gondolni, hogy az ősidőktől tisztelt Fájdalmas Szűzanya kegykép, valamint a Szent Vérereklye, továbbá egyéb drágaságok megsemmisülnek, ha nem helyezik biztonságba.

Éjféltájban az egyik bencés atya határtalan bizalommal eltelve kivette a szentségházból a Legméltóságosabb Oltáriszentséget, és elindult Vele a tűz felé. De alig tett néhány lépést, és a Legszentebbel - hittel eltelve - a pusztító elemet megáldotta, s a szél hirtelen elült.

Az apátság megmenekült, a tüzet könnyűszerrel eloltották. Más helyeken is megesett: szentségi áldás után a tűz kialudt - mert felismerte teremtő Urát!

(A szentgyörgyhegyi benedekrendi apátság története, 1954.)

Csoda a franciaországi Faverneyben, 1608-ban

Csoda Faverneyben

A svájci határ mentén fekvő francia városka, Faverney egészen ősi, nyolcadik századi bencés apátsággal büszkélkedett, amely sok éven át a bencés lelkiség világítótornya volt az egész környék számára.
Az 1600-as évek elején azonban a lutheri eszmék terjedése kihatott nemcsak a hívek, hanem a kolostor életére is. A monasztikus közösséget ekkor már csak 6 szerzetes és két novícius alkotta. Nem volt már apátja sem, csak egy gyengekezű idős és megfáradt perjel, Jean Sarron atya próbálta irányítani a közösség életét, nem sok sikerrel. Rendtársai alig vettek tudomást róla, a szerzetesek a saját ügyeikkel foglalkoztak, a közösségi ima megszűnt és a régi dicsőség jelei, könyvtár, a hímzett miseruhák, misekönyvek lassan elpusztultak. Az egykori szerzetesi jámborságnak már alig maradtak fenn jelei. Egyike ezeknek az fennmaradt szokásoknak a Mária tisztelet volt. A kolostor kápolnájában a Fehér Miasszonyunk kegyszobrát őrizték, melynek tiszteletére Pünkösdkor triduumot tartottak minden évben. Ezen a szent napokon hívek sokasága gyűlt össze, még távoli vidékekről is jöttek a zarándokok. A búcsú sajátossága az volt, hogy a Szentlélek ünnepén a Szűzanyát vették körül tisztelettel még pedig úgy, hogy az Oltáriszentséget három napon és három éjjel kitették a hívek imádatára.

E szertartások során 1608-ban eucharisztikus csoda történt, amely órákon keresztül tartott a hívek nagy ámulatára. Abban az évben Pünkösd május 25-ére esett. A búcsú az ünnepi szokás szerint Pünkösd vigíliájának vesperásával kezdődött. Mindjárt az esti imádság után kitették egy mellékoltárra az Oltáriszentséget. A díszes ezüst monstrancia értékes ereklyetartó is volt, melyben számos szent ereklyéjét őrizték. A bencés szerzetesek a szentségtartóra ráhelyezték azt a pápai bullát is, amely a három nap során ide zarándokoló hívek számára engedélyezett búcsúkat tartalmazta. A hívek este nyolc óráig végezhettek szentségimádást. Ekkor a sekrestyés eloltotta a gyertyákat és csak az olajmécsesek fénye világított az éjszaka során. A szentségimádás zavartalanul folytatódott a következő napon is.

Püsködvasárnapról hétfőre virradó éjszaka azonban érthetetlen módon tűz ütött ki és amikor a sekrestyés reggel kinyitotta a templomot az oltárból, amelyre a szentségmutatót helyezték, már csak üszök maradt. A sekrestyés azonnal értesítette a szerzeteseket, akiknek sikerült a tűz utolsó fellobbanásait kioltani és az összeégett oltár romok között azonnal keresni kezdték a szépséges szentségtartót. Mindhiába. Egyszer csak egyikük felemelte szemét a mennyezetre és csodák-csodája mintha láthatatlan kötélen lógna a magasból megpillantotta az érintetlen szentségtartót. De ahogy jobban szemügyre vették a szerzetesek és az időközben nagyszámban összesereglett hívek láthatták, hogy nem volt semmiféle kötél, hanem a szentségtartó ott lebegett a magasban minden ésszerű magyarázat nélkül.

A jelenség 33 órahosszat tartott. A szakértők már a lebegés során a helyszínre érkeztek és megállapították, hogy csodáról van szó. A szerzetesek ekkor feldíszített asztalt helyeztek a lebegő szentségtartó alá és az szépen leszállt a magasból május 27-én 11 óra körül. Két hónappal később az egyházmegye püspöke hivatalos levelet tett közzé, amelyben kezeskedett, hogy a faverneyi apátságban valóban eucharisztikus csoda történt. A hitélet attól kezdve megerősödött azon a környéken és az eucharisztikus csoda hírére sokan visszatértek a katolikus egyházba.

A paternoi titokzatos fények (Nápoly mellett 1772 )

A paternoi titokzatos fények

1772. január 18-án éjjel betörtek a Nápoly melletti Paterno plébánia templomába. Feltörték a szentségházat és elraboltak két cibóriumot (áldoztató kelyhet), tele Oltáriszentséggel.

Amikor a gaztett kitudódott, döbbenet és felháborodás töltötte el az egész környéket. A lakosság nem volt képes felfogni: hogyan vetemedhet bárki is ekkora égbekiáltó bűn elkövetésére. A környék valamennyi templomában és kápolnájában engesztelő ájtatosságokat tartottak. A hívők arra kérték a jó Istent: adja meg a vigasztalásnak azt a kegyelmét, hogy minél előbb megtalálhassák a Legméltóságosabbat, a Legfőbb Jót, ne legyen sokáig szentségtörő júdáskezek kiszolgáltatottja.

A galád eseményt követő néhány napra Grottoletto herceg kúriáján rendkívüli dolgok játszódtak le. - A szomszédos földművelők arra figyeltek fel, hogy a szántóföldön éjszakánként fények villognak, mintha hulló csillagok lejtenék csillogó körtáncukat. Az emberek ablakukból figyelték e titokzatos színjátékot, a hír pedig futótűzként terjedt széltében-hosszában, bár senki sem tudott a jelenségek nyitjára rájönni. Egyik este úgy tűnt, mintha ott a mezőn néhány szénaszál lángra lobbanna, majd újból kialudnék. Erre a nép annak a szilárd meggyőződésnek tudatára ébredt: égi jelnek kell lennie, mely sokak imádsága eredményeként a Szentség hollétét jelzi, s ezért ásóval, kapával a helyszínre siettek.

Teljes eltökéltséggel ásni kezdtek valahányan, ám semmit sem találtak. Letörve készülődtek már hazafelé, amikor egy nyárfa repedéséből erős fénysugár tört elő. Azon nyomban egy a magasból a nyárfára alászálló fehér galamb szárnycsattogása törte meg az ámulat csendjét; a galamb néhány pillanatig maradt a nyárfán, aztán eltűnt.

A nép azonnal körülvette a nyárfát, s mindjárt mellette a földön talált is egy Szentostyát, melyet kitörő örömujjongással üdvözölt, mint a kenyér színében valósággal jelen levő isteni Üdvözítőt.

Azonnal maguk mellé kérték főtisztelendő Diego Guaring plébános urat, aki a nála levő korporáléba helyezte a Legszentebbet, a férfiak pedig buzgón ástak és csákányoztak tovább mindenfelé a fa körül. Kis idő múlva sikerült is negyven Szentostyát a rejtekéből kiásni és ünnepélyes körmenetben a plébánia templomba visszakísérni.

Másnap azonban újabb ámulatba estek a jó gazdálkodók, akik abban a hiszemben voltak, hogy valamennyi Szentostyát megtalálták, amikor éjjel megint fellobbant a titokzatos fény és csillagszórószerűen körültáncolta a már ismert helyet. Újra csákányt, villát, lapátot ragadtak s nem pihentek addig, amíg a késő éjszakában a többi is elő nem került a föld méhéből.

A hála öröme tört fel minden hívő szívből, égő gyertyákkal, harangzúgás mellett, imádkozva és énekelve kísérték vissza a szentélybe a Legszentebbet.

Sienában évszázad óta érintetlenül maradtak a szentostyák

Csoda Sienában

Ma ismét egy itáliai városkát, a szépséges és civilizált Toscana egy városát, Sienát látogatjuk meg, amely nemcsak arról híres, hogy itt született Szent Katalin, és nemcsak a gyönyörű ősi palotákkal övezett főterével, a Campo-val kápráztatja el a látogatót – itt rendezik meg évente az Assunta, a Mennybe felvett Szűzanya előtt hódoló Palio ünnepet - hanem arról is nevezetes, hogy Assisi Szent Ferenc templomában 223 olyan ostyát őriznek, amelyek immár 274 év óta mindenféle fizikai és biológiai törvényszerűséggel ellentétben érintetlenül fennmaradtak. Korabeli, tehát 1730-ból származó iratok számolnak be a csodás eseményről.

Pontosan abban esztendőben, augusztus 14-én, a Mária Mennyvétele ünnepét megelőző napon, a minorita atyák Szent Ferenc templomából ismeretlen tettesek elloptak egy értékes kelyhet, amely megszentelt ostyákat tartalmazott. A szokatlan rablás híre oly mélységes megdöbbenést keltett a lakosságban, hogy azonnal felfüggesztették a város legjelentősebb eseményét, a híres Palio lovasversenyt. Az egyházi és polgári hatóságok azonnal az eltűnt ostyák keresésére indultak és három nap múlva meg is találták azokat a szomszédos Santa Maria in Provenzano szentély poros és pókhálós perselyében. A gondosan megtisztított ostyákat körmenetben vitték vissza a Szent Ferenc templomba, ahol a minorita atyák az idő múlásával meglepetten észlelték, hogy az ostyák állaga semmit sem változott. A tudományos fejlődés segítségével jónevű tudósok időnként vizsgálatokat végzetek a szentostyákon, amelyeket közben megérintettek, megszámoltak, por és nedvesség érte azokat, ám azok frissek, érintetlenek, kémiailag változatlanok maradtak. Az utolsó vizsgálatokat Szent X. Piusz pápa megbízásából különböző tudományágakat képviselő világhírű tudósok csoportja végezte el. 1914. június 10-én a tudományos bizottság jegyzőkönyve megállapította: „A sienai szentostyák esete klasszikus példája annak, hogy az 1730-ban kovásztalan oltárkenyérből átváltoztatott ostyák tökéletesen konzerválódtak. Ez a sajátságos jelenség ellentéte a szerves anyag tartósságára vonatkozó természetes törvénynek. A tudomány történetében tehát egyedülálló esetről van szó.” 1922-ben Giovanni Tacci bíboros kristály tartóba hely eztette át a szentostyákat, 1950-ben pedig értékes szentségtartóban kaptak helyet. 1951-ben újabb bántódás érte azokat. Soha fel nem derített tettesek ellopták az értékes szentségtartót, feltörték azt és az ostyákat a szentségház márvány alapzatára borították.

A siénai csodálatos szentostyák előtt II. János Pál pápa is imádkozott 1980. szeptember 14-én a toszkán városban tett látogatása során. „A siénai állandó eucharisztikus csoda, amely számára az idő megállt, még a kételkedők és a távolállók számára is lehetőség arra, hogy saját szemükkel lássák és kezükkel kitapintsák Krisztus egyik legnagyobb földi csodáját, amely előtt a Tudomány is fejet hajt.”

A csodás módon éppen maradt szentostyákat a sienai Szent Ferenc templom Piccolomini kápolnájában őrzik a nyári hónapokban, a téli hónapokban pedig a Martinazzoli kápolnában hódolhatnak előtte a hívek. A tisztelet számtalan kezdeményezés által manapság is rendkívül eleven: a sienai contradák, városnegyedek ünnepeik során tisztelegnek előtte, az elsőáldozó gyerm ekek szüleikkel együtt idezarándokolnak, Úrnapján ünnepi körmenetben viszik körül, minden hónap 17-én eucharisztikus napot tartanak, amellyel megemlékeznek arról, hogy 1730. augusztusában ezen a napon találták meg a három nappal korábban ellopott sienai szentostyákat."

Elsőáldozás - Gyergyószárhegy - 1997

Elsőáldozás a gyergyószárhegyi plébániatemplomban
főcelebráns: Simon József plébános (szül. 1951. május 13., Máréfalva - megh. 2012. február 13. Nyikómalomfalva)