A Kis Jézus a manzanedai missziós-prédikáción
1903. április 20-án a Kis Jézusnak az Oltáriszentségben való megjelenése folytán, egy teljesen elközönyösödött egyházközség megtért. Manzaneda nevű község, ahol ez az eucharisztikus csoda történt, az észak-spanyolországi Astorga-püspökséghez tartozik.
A redemptorista Páter Mariscal, aki Páter Romeroval a püspök megbízásából Manzanedában népmissziót tartott, a következőképpen adja tudtul ottani élményét:
A szentmisszió színhelyére való megérkezésünkkor a helység lakosságát szánalmas lelkiállapotban találtuk. Közöttük és a plébános között ugyanis heves harc dúlt. A lelkész elhagyta községét és a szomszédos filiális községben: San Martinoban húzta meg magát. Hogy ki volt a hibás ebben a szomorú színjátékban, nem tudom. A pap iránti tisztelet teljesen kiveszett. Ha meglátták a plébánost vagy akár egy más papot az utcán, szidalmazták, sőt gyakran meg is dobálták.
Az astorgai püspök úgy vélte, egy népmisszió lecsillapíthatja a felizgatott kedélyeket. Ezért küldött bennünket, redemptoristákat, Manzanedába. Elképzelhető, milyen vegyes érzelmekkel készülődtünk az útra.
Amikor megérkeztünk, semmiféle ünnepélyes fogadtatásban nem volt részünk, mint egyébként az szokásos, ellenkezőleg: ránk se hederítettek, sőt elhatározták, távolmaradásukkal fejezik ki érzelmeiket. Mit volt mit tenni? Isten segítségébe vetett határtalan bizalommal láttunk munkához - de nem a plébánia székhelyén, hanem a filiában: San Martinoban. Csak kevés hívő kísérte el gyermekét a környékbeli tanyákról. Manzanedából azonban egyetlen felnőtt sem volt jelen. Csak az ötödik napra jöttek onnan is néhányan, azok is jórészt inkább kíváncsiságból, semmint áhítatból. Mi, misszionáriusok, elbizonytalanodtunk. Meg is írtam az astorgai redemptorista kolostorunk főtisztelendő rektorának, hogy haza szeretnénk menni, mert munkánk folytatása teljesen értelmetlen. De mégis! A következő napon a jóságos Isten maga jött segítségünkre. Rövid húsz perc alatt - fényes csodatettével - véghezvitte mindazt, amiért mi egy hétig hasztalan fáradoztunk.
1903. április 20-át írtunk. Az astorgai egyházmegye patrónusának, Szent Toribiusznak ünnepe volt. A gyerekek reggel ünnepélyesen, közösen szentáldozásoz járultak. Közben arra kértem őket, imádkozzanak szüleik és rokonaik megtéréséért. Megfogadták tanácsomat, s az isteni Gyermekbarát végtelen jóságtól indíttatva meghallgatta imádságukat.
1903. augusztus 20-án estére ünnepélyes engesztelő ájtatosságot hirdettünk meg az imádásra kihelyezett Legméltóságosabb Oltáriszentség jelenlétében. Nekem kellett szentbeszédet mondanom. Ámde úgy tűnt, mintha minden összeesküdött volna ellenünk, ugyanis teljesen berekedtem, s csaknem elvesztettem hangomat. Megkértem hát társamat, Páter Romerot, prédikáljon helyettem. Ő azonban kért, hogy mentsem fel, mert ő még ünnepélyes engesztelésen nem működött közre, kiváltképp ilyen felelősségteljes körülmények között, nem is szólva arról, hogy fel sem készült… Mit tehettem? Meghagytam, beszéljen a pokolról… Várható volt, hogy sok felnőtt lesz jelen, akik nem annyira az Isten igéjére kíváncsiak, mint inkább a díszes kivilágításra, amely a szertartás velejárója volt. Kénytelen-kelletlen, sőt olykor gúnyos fintorral hallgatta nagyrészük a szentbeszédet. Amikor a páter befejezte, kigyulladtak a templom összes gyertyái, én meg felmentem a szószékre, hogy a megkérlelést előimádkozzam. Hangom olyan gyenge volt, hogy alig lehetett megérteni. Ebben a pillanatban hirtelen fényözön öntötte el a templomot, olyannyira, hogy a kétszáz égő gyertya csupán halvány pislákolásnak tűnt. Azt kellett hinnünk: a templomban felkelt a nap! Egyszerre állt fel mindeni a helyéről. Szálegyenesen állt mindegyikük, mereven szegeződött tekintetük az oltárra, hogy lássa a csodát, mely abban a pillanatban történt. A feszültségteli csendet egy hatéves kislány csengő hangja törte meg valahonnan az ajtó felől: Én is akarom a Gyermeket látni! Meghagytam a lánykának, hogy hallgasson, minden jelenlevőt arra kértem, boruljon térdre. Mindenki engedelmeskedett. Szótlan, térdeplő révetegségbe merült az egész templom.
Mi is történt valójában? Mit láttak az emberek? Alig tudom leírni: Amikor ugyanis a szószéken megszólaltam, úgy hallottam, mintha valaki Izajás próféta szavait suttogná fülembe, s én azokat ismételtem: "Egész nap kiterjesztem kezem népem felé, de az én népem ellenáll, és nem hisz nekem." Ugyanabban a pillanatban megszűnt a rekedtségem. Az addigi gyenge hangom olyan erős lett, amilyen addig még életemben sohasem volt. Hogy mit mondhattam, most már fogalmam sincs róla. Éreztem, hogy már nem én szólok, más beszél belőlem. És ez maga az isteni Üdvözítő! Mert amikor Izajás prófétát idéztem, megjelent az oltárra kitett monstranciában, ott ahol az üvegkapszulában a Szentostya volt, egy kisfiú arca. Szőke hajú volt, és eleinte Szentostya-nagyságú. Lassan megjelent két karja, végül egész teste. És akkor a Kis Jézus kilépett a Szentostyából, kitárt karokkal megállt a monstrancia előtt az oltáron, mintha a plébánia minden előtte térdeplő gyermekét magához akarná ölelni. A ragyogó Istengyermek keble nyitott volt, így a Szívét közvetlenül mindenki láthatta. Kezén és lábán sebhelyek voltak, vér folyt belőlük. Lila virággal díszített hófehér ruhát viselt. A tündöklés, mely a jelenés kísérője volt, felülmúlta az összes gyertya fényét. Teljes húsz percen át volt látható, amíg prédikáltam. Képzelhető, milyen szent borzongás szállta meg a jelenlévőket! Amikor a plébános, aki közvetlenül az oltár előtt állt, meglátta az Úr Jézus vérző Szent Szívét, s szemtől-szemben állt Urával Istenével, megroggyantak térdei. Már nem tudott tovább lábán megállni, a földre zuhant, úgy, ahogy volt, a szent ruhákban: miseingben és pluviáléban (vecsernyepalástban); úgy kellett őt onnan fölszedni. Egész teste reszketett a félelemtől és a belső izgatottságtól.
Ekkor felszólítottam a gyermekeket, hogy velem együtt esedezzenek hangosan Jézushoz szüleik és rokonaik bűneinek bocsánatáért. A gyerekek mind talpra álltak, kezeiket széttárták, de egy szó nem jött ajkukra, hogy utánam mondják az imát, mert mindnyájan elragadtatásba esek! A nép felelt helyettük, egy szájjal, egy emberként ismételve utánam az imádságot, ünnepélyes komolysággal, miként hajdan a pusztában Izrael népe, mikor Istennel a hűség szövetségét megkötötte. Végezetül arra kértem a plébánost: áldja meg a jelenlevőket a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel. Amikor azonban a Szentostyát a monstranciából ki akarta venni, hogy visszategye a cibóriumba, olyan heves remegés fogta el, hogy képtelen volt hozzányúlni. Ekkor történt a második csoda. A szentostya megelevenedett, önmagától felemelkedett, kilebegett a monstranciából, fenséges nyugalommal a magasba emelkedett és méltósággal aláereszkedett a cibóriumba. A plébános a cibóriumot a tabernákulumba helyezte, becsukta ajtaját, s ámulattól és rettegéstől eltelve vonult a sekrestyébe.
A nép azonban nem akarta a templomot elhagyni. Végül is rájuk parancsoltam, hogy távozzanak. Mindenki engedelmeskedett. De senki sem mert az oltárnak hátat fordítani, hanem arccal feléje fordulva hátráltak ki a templomból. A gyermekek azonban, akik elragadtatásukban nem tudták az engesztelő imát elrebegni, alighogy elhagyták a templomot, prófétálni kezdtek. Minden fiú és minden lány megrázó szavakkal prédikált a felnőtteknek az élő Isten rettenetes ítéletéről. Ez már a misszió sikerének biztos jele volt.
Amikor pedig felhangzott az esti harangszó, hogy szokásos módon jelt adjon Istennel és emberrel való kiengesztelődésre, minden viszálykodás megszüntetésére, Manzaneda egész lakossága egy emberként zarándokolt San Martinoba, plébánosához. Térdre estek, s úgy kérlelték, bocsássa meg az ellene elkövetett sérelmeket, térjen vissza hozzájuk a faluba, s lakjék közöttük, mint azelőtt.
Megjött a jókedvünk nekünk misszionáriusoknak is, amikor ennek a plébániának gyökeres megtérítését felismertük. Másnap, amikor reggel a szentmisét be akartam mutatni, csak nagy üggyel-bajjal sikerült az oltárhoz férkőznöm, mert a gyerekek olyan sűrűn állták körül, hogy lehetetlen volt odajutnom. Elküldeni sem hagyták magukat. Végülis félreállították őket, mire sírva fakadtak. Egy tizenkilencéves ifjú keservesen zokogott. De vajon miért? Előző este, a többiekhez hasonlóan ő is látta az isteni Gyermeket, csak nem teljesen. Jóllehet mindent elkövetett, nem láthatta meg a Kis Jézus arcát. Ez igen komoly lelkiismeretvizsgálatra késztette, és őszinte bánatkönnyekre indította. Egy idős férfi, aki teljesen hitetlen volt, attól a naptól fogva alig akarta a templomot elhagyni. Egész nap a templomban időzött és siratta korábbi hitetlenségét. Egyszóval: a plébánia mindenegyes híve, kivétel nélkül, rendkívüli lelki összeszedettséggel végezte el szentgyónását. A misszió utolsó napján a közös szentáldozás teljes három órán át tartott, reggel fél hattól fél kilencig, mert az egész környék összegyűlt, hogy a Jelenés oltáránál áldozzék.
A missziónak ez utolsó napján, 1903. április 27-én az egyházközség ilyen mélyreható, teljes megtéréséért ünnepélyes Te Deum-ot énekeltünk. És csodák csodája! Abban a pillanatban, amikor a "Téged, Isten, dicsérünk" felhangzott ajkamon, ismét megjelent hirtelen a Szentostyában a Kis Jézus, mint korábban, hatéves kisfiú képében. Egyetlen különbség az volt, hogy nem voltak sebei és hófehér ruhájáról a bűnbánatot jelentő lila virágok eltűntek. Égi örömtől ragyogott az arca.
Lehetetlen ecsetelni valamennyiünk meghatottságát. A hálaének utolsó versének éneklése közben eltűnt a Jelenés. Ennek az eseménynek maradandó emlékeként a manzanedai missziós kereszten a Kis Jézusnak ezt a képét örökítették meg, ugyanabban a testtartásban, ahogy megjelent. A kereszt a templomban áll.
Astorga megyéspüspöke azonnal pontos vizsgálatot rendelt el. E célból Don Antonio Fato főpapot és Thomas de Barrio püspöki jegyzőt rendelte ki vizsgálati bírákként azzal a feladattal és felhatalmazással, hogy a szemtanúkat vallomásuk igazára eskessék meg. Rövid időre rá a püspök az egyházmegye hivatalos lapjában nyilvánosságra hozta a vizsgálat eredményét. Ezt írta: "A Kis Jézus manzanedai megjelenése olyan tény, mely a legcsekélyebb kétséget is kizárja."
Ennélfogva nem is merült fel a legkisebb kétely sem. Manzaneda lakossága olyan mélységesen meg van róla győződve, hogy az összes férfiak eucharisztikus testvériségbe tömörültek, és egymást váltva éjjel-nappal szakadatlanul imádják a Legméltóságosabb Oltáriszentséget. A Jelenés hitelességének legfényesebb bizonyítéka, hogy az egész község, mely azelőtt gyűlölte a hitet és a papokat, egy csapásra jámbor, buzgó, istenfélő, lelkes hívő néppé változott.
("La Luz de Astorga" és az 1903-as spanyol katolikus napi sajtó, P. Manuel Traval Y Roset S. J., Prodigios Eucaristicos, Barcelona.)
1903. április 20-án a Kis Jézusnak az Oltáriszentségben való megjelenése folytán, egy teljesen elközönyösödött egyházközség megtért. Manzaneda nevű község, ahol ez az eucharisztikus csoda történt, az észak-spanyolországi Astorga-püspökséghez tartozik.
A redemptorista Páter Mariscal, aki Páter Romeroval a püspök megbízásából Manzanedában népmissziót tartott, a következőképpen adja tudtul ottani élményét:
A szentmisszió színhelyére való megérkezésünkkor a helység lakosságát szánalmas lelkiállapotban találtuk. Közöttük és a plébános között ugyanis heves harc dúlt. A lelkész elhagyta községét és a szomszédos filiális községben: San Martinoban húzta meg magát. Hogy ki volt a hibás ebben a szomorú színjátékban, nem tudom. A pap iránti tisztelet teljesen kiveszett. Ha meglátták a plébánost vagy akár egy más papot az utcán, szidalmazták, sőt gyakran meg is dobálták.
Az astorgai püspök úgy vélte, egy népmisszió lecsillapíthatja a felizgatott kedélyeket. Ezért küldött bennünket, redemptoristákat, Manzanedába. Elképzelhető, milyen vegyes érzelmekkel készülődtünk az útra.
Amikor megérkeztünk, semmiféle ünnepélyes fogadtatásban nem volt részünk, mint egyébként az szokásos, ellenkezőleg: ránk se hederítettek, sőt elhatározták, távolmaradásukkal fejezik ki érzelmeiket. Mit volt mit tenni? Isten segítségébe vetett határtalan bizalommal láttunk munkához - de nem a plébánia székhelyén, hanem a filiában: San Martinoban. Csak kevés hívő kísérte el gyermekét a környékbeli tanyákról. Manzanedából azonban egyetlen felnőtt sem volt jelen. Csak az ötödik napra jöttek onnan is néhányan, azok is jórészt inkább kíváncsiságból, semmint áhítatból. Mi, misszionáriusok, elbizonytalanodtunk. Meg is írtam az astorgai redemptorista kolostorunk főtisztelendő rektorának, hogy haza szeretnénk menni, mert munkánk folytatása teljesen értelmetlen. De mégis! A következő napon a jóságos Isten maga jött segítségünkre. Rövid húsz perc alatt - fényes csodatettével - véghezvitte mindazt, amiért mi egy hétig hasztalan fáradoztunk.
1903. április 20-át írtunk. Az astorgai egyházmegye patrónusának, Szent Toribiusznak ünnepe volt. A gyerekek reggel ünnepélyesen, közösen szentáldozásoz járultak. Közben arra kértem őket, imádkozzanak szüleik és rokonaik megtéréséért. Megfogadták tanácsomat, s az isteni Gyermekbarát végtelen jóságtól indíttatva meghallgatta imádságukat.
1903. augusztus 20-án estére ünnepélyes engesztelő ájtatosságot hirdettünk meg az imádásra kihelyezett Legméltóságosabb Oltáriszentség jelenlétében. Nekem kellett szentbeszédet mondanom. Ámde úgy tűnt, mintha minden összeesküdött volna ellenünk, ugyanis teljesen berekedtem, s csaknem elvesztettem hangomat. Megkértem hát társamat, Páter Romerot, prédikáljon helyettem. Ő azonban kért, hogy mentsem fel, mert ő még ünnepélyes engesztelésen nem működött közre, kiváltképp ilyen felelősségteljes körülmények között, nem is szólva arról, hogy fel sem készült… Mit tehettem? Meghagytam, beszéljen a pokolról… Várható volt, hogy sok felnőtt lesz jelen, akik nem annyira az Isten igéjére kíváncsiak, mint inkább a díszes kivilágításra, amely a szertartás velejárója volt. Kénytelen-kelletlen, sőt olykor gúnyos fintorral hallgatta nagyrészük a szentbeszédet. Amikor a páter befejezte, kigyulladtak a templom összes gyertyái, én meg felmentem a szószékre, hogy a megkérlelést előimádkozzam. Hangom olyan gyenge volt, hogy alig lehetett megérteni. Ebben a pillanatban hirtelen fényözön öntötte el a templomot, olyannyira, hogy a kétszáz égő gyertya csupán halvány pislákolásnak tűnt. Azt kellett hinnünk: a templomban felkelt a nap! Egyszerre állt fel mindeni a helyéről. Szálegyenesen állt mindegyikük, mereven szegeződött tekintetük az oltárra, hogy lássa a csodát, mely abban a pillanatban történt. A feszültségteli csendet egy hatéves kislány csengő hangja törte meg valahonnan az ajtó felől: Én is akarom a Gyermeket látni! Meghagytam a lánykának, hogy hallgasson, minden jelenlevőt arra kértem, boruljon térdre. Mindenki engedelmeskedett. Szótlan, térdeplő révetegségbe merült az egész templom.
Mi is történt valójában? Mit láttak az emberek? Alig tudom leírni: Amikor ugyanis a szószéken megszólaltam, úgy hallottam, mintha valaki Izajás próféta szavait suttogná fülembe, s én azokat ismételtem: "Egész nap kiterjesztem kezem népem felé, de az én népem ellenáll, és nem hisz nekem." Ugyanabban a pillanatban megszűnt a rekedtségem. Az addigi gyenge hangom olyan erős lett, amilyen addig még életemben sohasem volt. Hogy mit mondhattam, most már fogalmam sincs róla. Éreztem, hogy már nem én szólok, más beszél belőlem. És ez maga az isteni Üdvözítő! Mert amikor Izajás prófétát idéztem, megjelent az oltárra kitett monstranciában, ott ahol az üvegkapszulában a Szentostya volt, egy kisfiú arca. Szőke hajú volt, és eleinte Szentostya-nagyságú. Lassan megjelent két karja, végül egész teste. És akkor a Kis Jézus kilépett a Szentostyából, kitárt karokkal megállt a monstrancia előtt az oltáron, mintha a plébánia minden előtte térdeplő gyermekét magához akarná ölelni. A ragyogó Istengyermek keble nyitott volt, így a Szívét közvetlenül mindenki láthatta. Kezén és lábán sebhelyek voltak, vér folyt belőlük. Lila virággal díszített hófehér ruhát viselt. A tündöklés, mely a jelenés kísérője volt, felülmúlta az összes gyertya fényét. Teljes húsz percen át volt látható, amíg prédikáltam. Képzelhető, milyen szent borzongás szállta meg a jelenlévőket! Amikor a plébános, aki közvetlenül az oltár előtt állt, meglátta az Úr Jézus vérző Szent Szívét, s szemtől-szemben állt Urával Istenével, megroggyantak térdei. Már nem tudott tovább lábán megállni, a földre zuhant, úgy, ahogy volt, a szent ruhákban: miseingben és pluviáléban (vecsernyepalástban); úgy kellett őt onnan fölszedni. Egész teste reszketett a félelemtől és a belső izgatottságtól.
Ekkor felszólítottam a gyermekeket, hogy velem együtt esedezzenek hangosan Jézushoz szüleik és rokonaik bűneinek bocsánatáért. A gyerekek mind talpra álltak, kezeiket széttárták, de egy szó nem jött ajkukra, hogy utánam mondják az imát, mert mindnyájan elragadtatásba esek! A nép felelt helyettük, egy szájjal, egy emberként ismételve utánam az imádságot, ünnepélyes komolysággal, miként hajdan a pusztában Izrael népe, mikor Istennel a hűség szövetségét megkötötte. Végezetül arra kértem a plébánost: áldja meg a jelenlevőket a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel. Amikor azonban a Szentostyát a monstranciából ki akarta venni, hogy visszategye a cibóriumba, olyan heves remegés fogta el, hogy képtelen volt hozzányúlni. Ekkor történt a második csoda. A szentostya megelevenedett, önmagától felemelkedett, kilebegett a monstranciából, fenséges nyugalommal a magasba emelkedett és méltósággal aláereszkedett a cibóriumba. A plébános a cibóriumot a tabernákulumba helyezte, becsukta ajtaját, s ámulattól és rettegéstől eltelve vonult a sekrestyébe.
A nép azonban nem akarta a templomot elhagyni. Végül is rájuk parancsoltam, hogy távozzanak. Mindenki engedelmeskedett. De senki sem mert az oltárnak hátat fordítani, hanem arccal feléje fordulva hátráltak ki a templomból. A gyermekek azonban, akik elragadtatásukban nem tudták az engesztelő imát elrebegni, alighogy elhagyták a templomot, prófétálni kezdtek. Minden fiú és minden lány megrázó szavakkal prédikált a felnőtteknek az élő Isten rettenetes ítéletéről. Ez már a misszió sikerének biztos jele volt.
Amikor pedig felhangzott az esti harangszó, hogy szokásos módon jelt adjon Istennel és emberrel való kiengesztelődésre, minden viszálykodás megszüntetésére, Manzaneda egész lakossága egy emberként zarándokolt San Martinoba, plébánosához. Térdre estek, s úgy kérlelték, bocsássa meg az ellene elkövetett sérelmeket, térjen vissza hozzájuk a faluba, s lakjék közöttük, mint azelőtt.
Megjött a jókedvünk nekünk misszionáriusoknak is, amikor ennek a plébániának gyökeres megtérítését felismertük. Másnap, amikor reggel a szentmisét be akartam mutatni, csak nagy üggyel-bajjal sikerült az oltárhoz férkőznöm, mert a gyerekek olyan sűrűn állták körül, hogy lehetetlen volt odajutnom. Elküldeni sem hagyták magukat. Végülis félreállították őket, mire sírva fakadtak. Egy tizenkilencéves ifjú keservesen zokogott. De vajon miért? Előző este, a többiekhez hasonlóan ő is látta az isteni Gyermeket, csak nem teljesen. Jóllehet mindent elkövetett, nem láthatta meg a Kis Jézus arcát. Ez igen komoly lelkiismeretvizsgálatra késztette, és őszinte bánatkönnyekre indította. Egy idős férfi, aki teljesen hitetlen volt, attól a naptól fogva alig akarta a templomot elhagyni. Egész nap a templomban időzött és siratta korábbi hitetlenségét. Egyszóval: a plébánia mindenegyes híve, kivétel nélkül, rendkívüli lelki összeszedettséggel végezte el szentgyónását. A misszió utolsó napján a közös szentáldozás teljes három órán át tartott, reggel fél hattól fél kilencig, mert az egész környék összegyűlt, hogy a Jelenés oltáránál áldozzék.
A missziónak ez utolsó napján, 1903. április 27-én az egyházközség ilyen mélyreható, teljes megtéréséért ünnepélyes Te Deum-ot énekeltünk. És csodák csodája! Abban a pillanatban, amikor a "Téged, Isten, dicsérünk" felhangzott ajkamon, ismét megjelent hirtelen a Szentostyában a Kis Jézus, mint korábban, hatéves kisfiú képében. Egyetlen különbség az volt, hogy nem voltak sebei és hófehér ruhájáról a bűnbánatot jelentő lila virágok eltűntek. Égi örömtől ragyogott az arca.
Lehetetlen ecsetelni valamennyiünk meghatottságát. A hálaének utolsó versének éneklése közben eltűnt a Jelenés. Ennek az eseménynek maradandó emlékeként a manzanedai missziós kereszten a Kis Jézusnak ezt a képét örökítették meg, ugyanabban a testtartásban, ahogy megjelent. A kereszt a templomban áll.
Astorga megyéspüspöke azonnal pontos vizsgálatot rendelt el. E célból Don Antonio Fato főpapot és Thomas de Barrio püspöki jegyzőt rendelte ki vizsgálati bírákként azzal a feladattal és felhatalmazással, hogy a szemtanúkat vallomásuk igazára eskessék meg. Rövid időre rá a püspök az egyházmegye hivatalos lapjában nyilvánosságra hozta a vizsgálat eredményét. Ezt írta: "A Kis Jézus manzanedai megjelenése olyan tény, mely a legcsekélyebb kétséget is kizárja."
Ennélfogva nem is merült fel a legkisebb kétely sem. Manzaneda lakossága olyan mélységesen meg van róla győződve, hogy az összes férfiak eucharisztikus testvériségbe tömörültek, és egymást váltva éjjel-nappal szakadatlanul imádják a Legméltóságosabb Oltáriszentséget. A Jelenés hitelességének legfényesebb bizonyítéka, hogy az egész község, mely azelőtt gyűlölte a hitet és a papokat, egy csapásra jámbor, buzgó, istenfélő, lelkes hívő néppé változott.
("La Luz de Astorga" és az 1903-as spanyol katolikus napi sajtó, P. Manuel Traval Y Roset S. J., Prodigios Eucaristicos, Barcelona.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése